Ajánlásaink

Prózai művek / egyéb

Szerző: Finta Kata Feltöltés dátuma: 2006-05-21

Apám

FELÉRT a dombtetőre, szép táj tárult ki előtte. A völgyben erdővel koszorúzott falu, zsupptetős harangláb a házak között. Gyönyörködött a látványban. Azt hitte, káprázik a szeme: Más ez a hely, más a táj, mégis ismerős. Messze innen, talán ezer kilométer távolságban, túl a Görgényi, a Hargitai havasokon, a Háromszéki havasok lábánál megbúvó kicsiny falu képe jelent meg előtte, ahol 1894-ben látta meg a napvilágot. A település egyik házsora fenyvesek közé ékelődve, az égig felnyúló hegyek alján várja őt vissza idős édesanyja. Ott élnek testvérei, rokonai, ott alusszák örök álmukat ősei a kis temető családi sírboltjában.A ház mellett a Patakkert közepén, árnyat adó gyümölcsfák mellett folydogál egy kristálytiszta vizű patakocska, melyen fahíd vezet át a kert másik részébe. Szinte érzi az alma és körte illatát, - olyan jóízű gyümölcsöt rég' nem evett, mint otthon. - Amikor gondolataiban két évtizedet átugorva felocsúdik, visszatér a jelenbe.A katonaságtól tartalékos főhadnagyként szerelt le. A fronton átélt szenvedései, de még kitüntetései is hiábavalónak bizonyultak, mert szűkebb hazáját, Erdélyt elszakították Magyarországtól. A Székelyföldre nem mehet, - magyar tartalékos tisztnek ott nincs keresnivalója. A háború életének új útját jelölte ki. Rombadöntötte jövőjére vonatkozó elképzeléseit; hét év kihagyás után nem mehet mérnöki pályára. Kenyérkereset után kell néznie; Székelykeresztúron oklevelet szerzett, ezért úgy döntött, tanítói pályán helyezkedik el. A napokban kapta kézhez kinevezését egy Nógrád megyei kisközségbe, ahol neki kell megszerveznie az első általános iskolát....ÉS MOST ott áll az Ebhát-tetőn, előtte leendő otthona, Kisbárkány, ahol élni és tanítani fog. A táj megnyerő. Előtte egyetlen út kanyarog, jobb felől a domboldal sima, zöld rétben folytatódik, közepén fűzfák árnyékában kis patak folydogál. Dús fű között kisebb-nagyobb kenderáztató tavacskák tükröződnek a lenyugvó nap fényében. Három oldalról gondozott, színes földcsíkok övezik a tájat; látni, hogy szorgalmas kezek munkálkodnak a földeken.Esteledik, mikor beér a faluba, kíváncsi szemek követik a jól öltözött, városi fiatalembert. Hosszú falusi ház tornácáról, fehér komondor ugatására megtermett férfi néz ki az útra, - a falu bírája: Pipáját kezében tartva, a vendég fogadására indul. Nincs kétsége, ki lehet a látogató, hiszen tanítójuk kinevezéséről már hírt hozott a postás.- Adj' Isten jó napot! - köszöntötte, kalapját megemelve a bíró. Úgy-e, a tanító úrhoz van szerencsém?

- Adjon Isten! Fogadta a köszöntését Finta István, mert ő a látogató. - Engem neveztek ki tanítónak, szeretném megnézni az iskolát és lakást, ahol kevés poggyászomat lerakhatnám.

- Az igazság az, - így a házigazda -, hogy az épületen most végzik az utolsó simításokat. Amíg elkészül, nálunk lakhat tanító úr. Ennivalónk, falusi borunk akad. Asszony! - szólítja meg a gangon serénykedő menyecskét - vágjatok csirkét, vendégünk lesz vacsorára!Így fordult apám sorsa az első világháború után, és kezdődtek a nehéz, küzdelmes évek. Ez a kicsi falu lett később a szülőföldem, ahol mindössze 44 ház állt, legmagasabb épülete a kis harangláb, s ahol korábban iskola sem volt, az emberek nagy része írni-olvasni se tudott. Apám feladata volt megszervezni az iskolát, tanítani a gyerekeket, ifjúságot, a falusi embereket, - egyetlen tanteremben.A fiatal tanító gyakran átsétált ügyeit intézni az öt kilométerre eső Sámsonházára, a körjegyzőségre és vásárolni a Hangya-szövetkezet élelmiszer-boltjában, ahol nagyobb választék volt, mint a helyi apró szatócsboltban. A postahivatalban megragadta figyelmét egy karcsú, vörösesbarna hajkoronát viselő ifjú asszony, aki fiatalon maradt özvegyen hároméves kisfiával. Rövid ismeretség után összeházasodtak, ő Gallov Margit, az én édesanyám. Milyen az élet? Ő Nagy-Magyarország másik végéből, Felvidékről való, Gömör megyében, Kisfeketepatakon született.A húszas években Guszti mellé hamarosan megérkezett még három gyermek: előbb Pista, majd én, végül András öcsénk. Apám szorgalmas ember lévén, családjáról illendő módon gondoskodott. Oktatta a beiratkozott tanulókon kívül az ismétlő-iskolásokat, leventéket, foglalkozott a felnőttekkel, írástudatlanokkal. Előadásokat tartott nőknek, férfiaknak. Minden érdekelte, tudását állandóan fejlesztette, ezért sok mindenhez értett, s ebből igyekezett minél többet átadni a falu lakóinak. Hozzá fordultak mindennapi gondjukkal, segített földmérésnél, mivel nem volt orvos, pap, se más tanult ember a községben, így elsősegélynyújtástól kezdve, sürgős esetben még szüléseknél is segítséget kellett nyújtania a házaspárnak. Az első rádiók megjelenésével sajátjukat használták a felnőttek tájékoztatására.AMIKOR gyermekei a környező városokba kerültek továbbtanulni, ekkor kezdett hozzá - a saját kezűleg épített aszalóban - a kertjében termelt Besztercei szilva feldolgozásához. Nagy méhészetet gondozott, ebből fedezte taníttatásunkhoz szükséges kiadásokat. A szomszédos egyházközségben kántori teendőket látott el, egyházi énekeket, indulókat írt, pályázatokra küldött verseket, regényeket, novellákat. Verseskötetében sok hazafias vers található, melyben elsírja hazavágyódását.ERDÉLY ismét Magyarországhoz került, ekkor kérte áthelyezését szülőföldjére. 1940 Karácsonyán teljesült a vágya: Marosvásárhelyre nevezték ki szaktanárnak és tanulmányi felügyelőnek. Az elkövetkező négy év számára megnyugvást, nagyobb kényelmet, és mindnyájunknak gondtalanabb életet jelentett. A család végre együtt volt, a gyerekek folytathatták tanulmányaikat, és végre minden nehézség nélkül látogathatták rokonaikat; megismerték Erdély szép tájait, a családi sírkertet. Feloldódott benne az a nagy fájdalom, amely hosszú éveken keresztül gyötörte.Húsz év alatt beutazási engedélyt sem kapott, hogy Erdélybe utazzon édesanyja látogatására. Útlevelét azzal az indokkal utasították vissza, hogy beutazása "a Román állam szempontjából nem kívánatos." Ez a fájdalom csendül ki verseiből.ÉLETÉNEK e békés időszaka nem tartott sokáig. Életkora ellenére, 1942-ben ismét behívták katonai szolgálatra. Anyukámmal együtt kísértük Szászrégenbe. Tartalékos tisztként egy műszaki század parancsnokaként, az orosz front második vonalában teljesített szolgálatot. Századossá előléptetve, betegen érkezett vissza, - kórházi ápolásra szorult. Felépülve újból kiküldték a frontra. Ekkor már Guszti bátyám is a frontszolgálatot teljesített, Pista bátyám 1944-ben szerzett diplomát, a front közeledtével kiképzetlenül is behívót kapott.NAPIRENDEN voltak a légiriadók Marosvásárhelyen, bezárták, és Nyugat felé menekítették a közhivatalokat. Aki tehette, csomagolt és ment a városból. Hadi helyzetet látva, a családtanács úgy döntött, visszatérünk Nógrád megyébe, hogy a háború befejeztével ott találkozzunk. 1944. szeptember 10-én az utolsó szerelvényre szálltunk. Útközben állandóan kísért a háború félelmes moraja. Ez a "kéj-utazás" Budapestig (vagonban) október 6-ig tartott. Kisbárkányban vészeltük át a 11 napig tartó frontot, az orosz megszállást. Megrázó és kétségbeejtő epizódokat kellett átélnünk.1945 MÁJUSÁBAN találkozott a család. Előbb István bátyám érkezett, utána a második világégést is túlélve, apám jött gyalog, fáradtan, csontig lesoványodva, alig volt jártányi ereje. Guszti bátyám orosz hadifogságba került, ahonnan három év után szabadult. A család minden vagyona odaveszett, alig maradt fejenként egy-egy kisbőröndnyi holmink. Apánk optimista lévén, azzal tartotta bennünk a lelket, hogy: Minden ami odaveszett, pótolhatő, fontos, hogy mindnyájan élünk!AMINT javult a helyzet, egy tanyai iskolában tanított, később Szirákra helyezték igazgatónak, mellette tanulmányi felügyelői feladatokat látott el. Nyugdíjasként még tíz évig tanított, - ötven éven keresztül oktatta, nevelte a gyerekeket. Munkájának elismeréséül a szakmai kitüntetések minden lehetséges fokozatát megkapta.IDŐS KORÁBAN is szívós akarattal vitte keresztül céljait. Fáradhatatlanul dolgozott. Balatonakarattyán hatalmas "szakadékot" vásárolt olcsón, ahol nagy földmozgatással, óriási erőfeszítéssel alakította ki a házhelyet, ahová saját otthonát felépíti. Itt, a maga által teremtett békés környezetben még néhány évig élvezte jól megérdemelt nyugdíjas éveit. Édesanyánk súlyosan megbetegedett, őt tíz évig gondozta szeretettel, 1971-ben bekövetkezett haláláig. Apám csendben, nehéz szívvel vált meg tőle, de fájdalmát magába zárta. Fizikai ereje egyre gyengült, de még mindig tevékeny volt. Novellákat, kisregényeket, verseket írt. Szeretettel várta haza gyermekeit, unokáit. Örült jöttünknek, mi pedig hálás szeretettel vettük körül. Élveztük a felejthetetlenül szép balatoni nyarakat, amit ő teremtett számunkra.ÉDESANYÁNKAT hat évvel élte túl. Nem akart megválni a Balatontól. Sohasem panaszkodott, mi aggódva figyeltük gyengülő erejét. Egyre több egészségügyi gondja akadt és 1977. januárjában állapota annyira súlyosbodott, hogy ápolásra, kórházi kezelésre szorult, ezért Balassagyarmatra hoztuk. Amikor Nógrád megyébe értünk, az autóból kitekintve nosztalgiával nézte a ragyogó napsütésben szikrázó ismerős, hóval borított tájat. Hiába élt át ezen a vidéken kétszer is nehéz időket, azok az évek nem múltak el nyomtalanul: Amikor utoljára erre járt, fiatal volt és emlékezetében az idő sok mindent megszépített.Jól érezte magát családi körben; számára kiszabott rövid idő alatt sokat mesélt életéről, háborús élményeiről gyermekeinek, unokáinak, - mégis visszavágyott a Balaton mellé. Sajnos ezt a kívánságát már nem teljesíthettük. Operáción esett át, gondos ápolásra szorult. Egyre gyöngült, és 1977. március 3-án örök álomra szenderült, csendesen, ahogy leélte életét. Megfáradt testének hamvait Budapesten a Farkasréti temetőben, édesanyánk mellé helyeztük örök nyugalomra. Sírjára a balatoni kertből hozott virágokat ültettünk. Békés, nyugodt természetét, kedélyét örökre szívünkbe zártuk.